A múltkoriban megismerkedtem valakivel, véletlenül. Az élet úgy hozta, hogy egyszerre voltunk ugyanott, ugyanabból a célból és az élet valahogy mellé sodort.
Akkor, ott, segített nekem. Csak azzal, hogy ott volt, hogy figyelt rám és elvonta a figyelmem, hogy megnyugodjak. Érdekes érzés lett urrá rajtam utána. Azt éreztem, hogy nem akarom elveszíteni és ezért igyekeztem - a lehetőségeimhez mérten - mindent megtenni. Ő pedig nem tűnt el, hanem további segítséget ajánlott fel... olyasmit, aminek nagyon örültem és amire tudom, hogy tényleg számíthatok.
Persze a történetben nem az a legkülönösebb, hogy egy ismeretlen a segítségét ajánlja fel, hanem az, amit közben érzek. Mivel a véletlenekben nem hiszek, ezért valahol mélyen legbelül tudtam, hogy el fog jönni a pillanat, amikor majd neki lesz szüksége rám. Annyira abszurd dolog ez így, leírva. Főleg, hogy a másikat nem is ismerem és mindezt egyetlen egy találkozás alapján gondoltam.
Ez a gondolat, hogy az élet nem véletlenül rendezte meg a mi találkozásunkat, egyszerűen nem hagyott nyugodni. Ahogy teltek a napok, egyre inkább hittem, hogy nekem is adnom kell majd neki valamit. Valamit, amire neki lesz akkor és ott szüksége. Nem tudom, mennyire befolyásoló egy ilyen mély hit, mennyire vonzza be a valóságos megtörténést. Ráadásul eléggé felszínes és szkeptikus vagyok sok mindenben.
Így hát ez a gondolatsor is elmentődött a tudatom azon szegletébe, ahol már nem foglalkoztat igazán, de megmarad, mint szilárd hit.
És milyen fura az élet? Még ki sem tudtam használni azt a segítséget, amit ő ajánlott fel, még alig telt el 2 hónap, hogy találkoztunk, és pár órával ezelőtt már tudtam, hogy miben segíthetek neki. Legalábbis remélem, hogy amit felajánlottam, az segíteni fogja őt. A lényeg, hogy elfogadta és holnap találkozunk, hogy odaadjam neki... jelenleg az idő igen fontos tényező és mindennél jobban szeretnék a hasznára válni.
Most nyugalmat érzek, mint amikor valamit előre sejt az ember, szinte már biztos benne és amikor megtörténik, nem lepi meg. Pedig annak, hogy rám bármiben is szüksége legyen, szinte nulla esélyt adtam volna a józan ész diktálta lehetőségek alapján.
És tessék... van, hogy az ember előre érzi azt is, ami elméletileg szinte lehetetlen, hogy bekövetkezzen. Előre érzi, és még sokáig sem kell várnia rá.
