Egyre inkább összeszorul a szívem, ha az idő múlására gondolok. Annyira nem haladok semmivel és annyira gyorsan repül az idő.
Tudatosítanom kell magamban: Nincs többet nem akarom, nem szeretném, nem érdekel.
Jó, de akkor mi van? Kényszerhelyzet! Kényelmetlenül szorongató kényszerhelyzet.
Tipikusan az a megoldhatatlan ellentmondás, amikor tudom, de nem akarom tudni, nem gondolok rá és elnyomom magamban, miközben folyton rá gondolok pedig tényleg elnyomom magamban. Egyszer, max. kétszer megfordult a fejemben, hogy nem is akarok vizsgázni. Ettől a gondolattól pedig úgy megrémültem, hogy rosszabb hatással volt rám, mintha nem is akarnék "nem vizsgázni".
Hogy hogyan vagyok? Hát, így! Viszont legalább "bíztatom magam", hogy lesz ez még rosszabb is... csak jussunk el júniusig. :( Tikk-takk, tikk-takk, megy az idő... rohannak a percek... jön a vizsga. Brrrrr
Na, ezért kell sürgősen megtáltosodnom. A táltosodás első napját pedig mára tűztem ki.
Hm...
Tehát ma nem csak ma volt, hanem az első nap is, hogy végere nekiültem tanulni. 2 árva tételt vettem át. Nem sok. Úgy is mondhatnám, hogy édeskevés. Holnap valami csodának kell történnie, az sem baj, ha nem lesz rózsaszín, csak megtörténjen. Mondjunk hirtelen kezdjen el érdekelni az anyag, lássam meg a szépségét és ne csak a hosszúsága tűnjön fel. Ha nem jön össze a csoda, akkor mondjuk pl. magától menjen bele minden szöveg a fejembe, vagy legalább mindent meg tudjak jegyezni egyszeri olvasásra...
... talán holnap...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése